A fotós sok esetben meríthet inspirációt más alkotók munkáinak tanulmányozásából. Ehhez az én kedvenc médiám – még az Internet korában is – a könyv. Mostanában sokszor van a kezemben Ernst H. Gombrich 50 éves A művészet története című klasszikusa.
Nem, ebben a könyvben nem találok kortárs magazin-, vagy relkámfotókat mondjuk Annie Leibovitztól, Joe McNally-től vagy Chase Jarvis-tól. Mégis azon kapom magam, hogy vissza-vissza térek némelyik festő nagyszerű képéhez. Mostani egyik kedvencem Jan (vagy Johannes) Vermeer Tejet öntő lány című képe.
Ahogy fel tudom idézni, a kép először azért ragadott meg, mert egy rendkívül hétköznapi pillanatot ábrázol természetes közegében. Aztán észrevetem a festmény elképesztő plasztikusságát, a kenyér szinte tapinthatóan ropogós héját, a falon lógó fonott vesszőkosár részletgazdagságát, a hölgy ruhájának és az asztalon lévő terítőnek a lágy esését.
Vermeer mindezt a tapinthatóságot a fények és árnyékok mesteri, szinte fényképszerű megragadásával adja vissza.
A fény ábrázolása végtelenül logikus: ott az ablak, és a fény onnan ömlik a kis konyhába. Bevilágítja a falat, a hölgyet, és mindent, ami az asztalon van.
Az ablak, mint a természetes fény forrása a kép baloldalán ismétlődő motívum Vermeernél. Ez látható például a Katona és a nevető lány illetve a Levelet író hölgy szolgálólánnyal című képeken.
Az ablak a Műterem című képen nem látható, mégis az egyértelmű fény-árnyék hatásokból tudjuk, hogy ott van, ahol lenni szokott: a kép bal oldalán.
A művész nem bonyolítja túl feleslegesen a kompozícióit. A festményeken sok képelem van, mégsem tűnnek zsúfoltnak; mintha mindennek szerepe, jelentősége volna. Gondosan megtervezett képek ezek hatalmas technikai tudással kivitelezve, és minden kétséget kizáróan elérve művészi hatásukat.
Az egyszerűség, a logikus elrendezés, az esetlegesség gondos tervezéssel való elkerülése követendő a mai kor fotográfusai számára is. Nem szégyen beengednünk az inspiráló hatásokat. A nagy öregek még a legnagyobb mai alkotókra is hatással vannak.
